Amit tudnod kell a fájdalomról, ha minél előbb vissza akarsz térni a sporthoz

Amit tudnod kell a fájdalomról, ha minél előbb vissza akarsz térni a sporthoz

Szabad-e mozognunk, ha megsérültünk, vagy sérvünk van? Az ember sokszor tesz rosszat magának, miközben a legjobbat akarja. Olosz József, a Sherlock Rehab vezetőgyógytornásza írásából megtudhatja, mi a legjobb, amit tehet, hogyha megsérült vagy fáj valamije.

Mitől érzünk fájdalmat és mi valójában a fájdalom?

Manapság egyre többen szenvednek valamilyen fájdalomtól, és mindent megtesznek, hogy csökkentsék ezt a kellemetlen érzést. A probléma az, hogy mindezt gyógyszerekkel, a mozgás elkerülésével próbálják megvalósítani, és közben félelemben élnek. Ahhoz, hogy valóban hatékonyan tudjunk tenni a fájdalom ellen, először meg kell értenünk, valójában mi is az, hogyan keletkezik és hogyan működik. Ehhez az alábbi kérdésekre kell megismernünk a válaszokat:

• Hogyan tudja növelni a félelem a fájdalom mértékét?
• Hogyan függ össze a depresszió és a krónikus fájdalom?
• Miért simogatjuk a fejünket, miután fejbe csaptak minket?
• Hogyan tudnak a belső szerveink is fájni, ha nincsenek is erre szakosodott idegei?
• Hogyan tud csupán a fájdalom működésének megértése fájdalomcsökkenést okozni?

Arra is választ fogok adni, hogyan alakulnak ki az irreális félelmek. Az olyan félelmek, melyeket kiválóan szimbolizál az, amit egy páciensem fogalmazott meg az első terápia után: „Eddig senki nem engedte, hogy fussak. Már attól is rettegtem, ha a busz után kellett futni.”

Lépjünk vissza pár évet az időben!

A történelem során több elmélet is született arra, hogy megmagyarázzák fájdalomérzet keletkezését. Az ókori görög filozófusok (Hippokratész, Arisztotelész) szerint az agy játszik némi szerepet a fájdalomérzet kialakulásában, de ők még a szívet tartották a fájdalom elsődleges szervének. Később, a reneszánsz idején isteni büntetésnek, vezeklési lehetőségnek tartották a fájdalmat.

A mai nézeteinkhez legközelebb álló elmélettel Descartes rukkolt elő 1664-ben, amikor leírta az agy és a sérülések összefüggéseivel kapcsolatos elméletét. Az emberi testet mechanikus géphez hasonlította. Az ő elképzelése szerint, ha megégetjük a kezünket, akkor ott fájdalom keletkezik. Ez az érzet idegsejtek segítségével az agyba jut, ahol kialakulnak a menekülési stratégiák: tekintetünket a sérülés helyére irányítjuk, elkapjuk a kezünket.

Az azóta eltelt ötszáz évben ez az elmélet többszörösen megdőlt, ennek ellenére ma is sokan gondolnak úgy az emberi testre, mintha gép lenne. A fájdalmat még mindig sérüléssel kapcsolják össze, tévesen, például úgy, hogy „azért fáj a derekam, mert meghúzódott”, vagy „a térdkopás miatt érzek fájdalmat”. Azonban ez az elképzelés nem magyarázza például a fantomfájdalmat – az amputált végtag fájdalmát —, azokat az eseteket sem, amikor valaki születésétől kezdve képtelen a fájdalmat megélni (congenital analgesia) ahogy azokat az eseteket sem, amikor megsérülünk, de csak órákkal később vesszük észre a külsérelmi nyomot, azaz a sérülés megtörtént, de fájdalom nem kísérte.

A fájdalom mindig az agyban keletkezik

A sokszor idézett mondás, miszerint minden agyban dől el, sok mindenre nem igaz, de a fájdalomra igen.
Descartes szerint a fájdalom a sérülés helyén keletkezik és onnan jut tovább az agyba. A tudomány jelen ismeretei szerint azonban a sérülés helyén nem alakul ki fájdalom, hanem a sérülés pillanatában speciális receptorok (nociceptorok) aktiválódásával a fájdalomominger (noxious stimulus) a gerincvelőbe, majd az agyba jut. Az agy oszt és szoroz, majd a beérkezett információk fényében eldönti, hogy mi legyen a válasz. Ha veszélyesnek ítéli meg a szituációt, például azért, mert korábban már történt hasonló eset, vagy láttunk valakit, aki hasonlóan járt, akkor megjelenik a fájdalom. Például képzeljük el, hogy sétálunk az utcán és belerúgunk a járdaszegélybe. A mechanoreceptorok azonosítják a jeleket és a körülményeket, mint például a cipő bélésének minőségét, a járdaszegélyt, a rúgás erősségét, majd ezek a jelek különböző ütemben az agyba jutnak – itt még nincs fájdalom.

Az agyunk azonosítja ezen jeleket és előhalássza a korábbi hasonló emlékeket – hogy mi történt a legutóbbi hasonló esetben —, a tapasztalatokat és az ahhoz társuló érzéseket, például, hogy fájt, szenvedtem és egy hétig nem tudtam járni. Emellett előveszi az olyan régi tapasztalatokat is, mint például a szüleink reakcióját, amikor gyerekkorunkban elestünk (ijedtség, vagy „ne nyafogj, mire katona leszel meggyógyul”) és még sorolhatnám. Ezen információk birtokában az agyunk eldönti, hogy ez a járdaszegély veszélyes a mi életünkre, vagy sem. A példából láthatjuk, hogy a mechanikai behatás, azaz a találkozás a járdaszegéllyel, csak egy szelete a fájdalomnak.

Van fájdalom és nincs sérülés

Ezt jól bizonyítja egy történet 1995-ből, egy munkás története, aki az építkezésen belelépett egy szögbe, amely teljesen átfúródott a bakancson, a hegyes vége a cipő felső részén bukkant elő. A munkás sokkot kapott, óriási fájdalmak közepette szállították a sürgősségire. Amikor levették a cipőt a lábáról, azt látták, a munkás lába sértetlen, a szög áthaladt két lábujja között. Az illető agya a korábbi tapasztalatok vagy látottak alapján a szögbelépést rendkívül veszélyesnek ítélte meg, és küldte is a fájdalmat, a pánikot.

Volt szöveti sérülés? NEM! Érzett fájdalmat? IGEN

Van sérülés és nincs fájdalom

Egy felmérésben olyan személyeken végeztek képalkotó vizsgálatokat, akiknek nem volt derékpanaszuk. A felmérés eredménye meglepő: kimutatták, hogy 65 százalékuknál a panaszmentesség ellenére is kisebb-nagyobb porckárosodás áll fenn. Egy másik, hasonló vizsgálat szerint a harmincéves tünetmentes fiatalok 30 százalékának van gerincsérve, akár idegi érintettséggel.

Amiről nem tudunk, az nem fáj? Nem mindig van így, de tény, hogy ezt bizonyítják például az olyan sérülések is, amelyeket az agyunk nem vesz észre. Korcsolyázás közben egy kisebb esést követően felpattanunk, mintha mi sem történt volna. Csak akkor vesszük észre, hogy sérültünk, amikor látjuk a nadrágon a véres foltot. Ilyenkor „szembesül” az agyunk a sérüléssel.

Van sérülés? IGEN! Van fájdalom? NINCS

Miért kellemesebb egy gyengéd simogatás, mint egy nyakleves?

Gondolkodtál már azon, hogy miért kellemes egy simogatás vagy egy langyos teával teli bögre megérintése? És vajon miért kellemetlen, ha ugyanabban a bögrében forró tea van, vagy kapunk valakitől egy nyaklevest? Ez azért van, mert a bőrünk felszínén számos receptor (kis szenzorok) dolgozik a tapintással kapcsolatos érzések elkülönítésével.

A különböző típusú ingerek különböző receptorokat izgatnak:

• A mechanoreceptorok mechanikai ingerekre szakosodtak (simogatás, nyomás, vibráció, feszülés),
• a termoreceptorok a meleg/hidegre,
• míg a chemoreceptorok kémiai ingerekre érzékenyek (pl. amikor a hipó marja a bőrt).

A különböző típusú ingerek különböző receptorokat izgatnak:
• A mechanoreceptorok mechanikai ingerekre szakosodtak (simogatás, nyomás, vibráció, feszülés),
• a termoreceptorok a meleg/hidegre,
• míg a chemoreceptorok kémiai ingerekre érzékenyek (pl. amikor a hipó marja a bőrt).

A nociceptorok olyan speciális receptorok, amelyek nagyon magas aktivációs küszöbbel rendelkeznek (nagyobb behatásra van szükség, hogy aktiválódjanak), és ez a küszöb a test különböző részein eltérő. Például a szemhéjon a nociceptorok alacsonyabb küszöbbel rendelkeznek, mint a tenyéren, ami azt jelenti, ha egy erősebb felületű papírral azonos erővel megsimogatjuk a szemhéjunkat vagy a tenyerünket, az előbbinél nagyobb valószínűséggel fogunk fájdalmat érezni. Továbbá a csendes nociceptorok gyulladás következtében „ébrednek fel”, ezt tapasztaljuk például akkor, ha hozzáérünk egy kificamodott, megduzzadt bokához.

Ha ugyanazok a mechanoreceptorok ingerlődnek egy gyengéd érintésnél, mint egy erős behatásnál, az agy hogyan képes különbséget tenni?

A mechanoreceptorok különböző ingerekre szakosodott típusai biztosítják az eltérő jelek azonosítását:

• a Merkel sejtek egy fenntartott nyomás (kézfogás, ölelés),
• a Meissner testek a bőr felszíni rétegeiben a nyomást,
• a Pacini testek a gyors vibrációt (hangvilla),
• a Ruffini testek a bőr nyúlását (ismerős a „csip-csip csóka játék?”)

azonosítják és ezeket elektromos jellé alakítják át (transzdukció). Azonban ahhoz, hogy az agyunk felismerje a testre irányuló veszélyt, nem csak az imént felsorolt receptor típusok fontosak, hanem az általuk átalakított jel intenzitása is.

A sérülés pillanatában az érintett receptorok által átalakított jelek különböző típusú idegsejteken, a gerincvelőn keresztül az agyba jutnak (nyúltvelőbe, talamuszba és végül a szomatoszenzoros kéregbe). Ezt nagyjából úgy képzelhetjük el, mint ahogy felkapcsolunk egy villanyt, és az inger, vagyis az elektromosság a vezetéken keresztül eljut az agyba, vagyis a villanykörtéhez.

Ha valakinek megfogjuk a karját és elkezdjük szorítani, az érintés pillanatában aktiválódnak a szabad idegvégződések és a Merkel sejtek, ahogy erősebben kezdjük szorítani bekapcsolnak a Pacini testek és ezt követik a polimodális nociceptorok. Ez utóbbi csak nagy stimulusra aktiválódik és jelzi az agynak, hogy veszély van. És mit csinál az agyunk? Fájdalmat generál. Tehát egy jól kiérdemelt nyakleves egy olyan érintés, ahol a nociceptorok is aktiválódnak.

Akik nem éreznek fájdalmat

A fiú, aki nem érzett fájdalmat

A fentebb bemutatott receptorok működése automatikus, természetesnek vesszük és csak akkor szembesülünk nélkülözhetetlenségükkel, ha elveszítjük. Képzeljük el az életünket fájdalom nélkül. Milyen lenne? Nyugodt, félelem nélküli, derűs? Sebezhetetlennek éreznénk magunkat? A fájdalomtól való megszabadulás nem csak a gyógyszeripar nagy biznisze, hanem számos tréning ajánl pár hét alatt bombabiztos megoldást a fájdalomtól való megszabadulásra. De biztos szeretnénk egy ilyen életet?

Thomas a kevés „szerencsés” egyike, aki génmutáció miatt nem érez mély fájdalmat. Akkor sem érzett, amikor eltört a lába és az egyik lába rövidebb lett. A Thomashoz hasonló gyerekek általában már a serdülőkor előtt tolókocsiba kerülnek a sok törés és előrehaladott ízületi károsodás miatt.Thomas történetéből láttuk, milyen az élet, ha kórosan fejlődnek ki, vagy zavart szenvednek a fájdalomingert továbbító nociceptorok.

Hogy milyen lenne az élet, ha a mechanoreceptorok tűnnének el a testünkből? Kevésbé tűnik vonzónak, mint a fájdalom nélküli élet, hisz az érintés örömforrás, és elengedhetetlen, hogy érezzük a testünket. A propriocepciót (a proprioceptorok a mechanoreceptorok egyik típusa, amelyek segítségével érezzük testünk helyzetét) „a titkos hatodik érzéknek” tartják, általa vagyunk képesek testünket sajátunkként (latin: proprius) érezni, a „test szeme”, amellyel „látja” önmagát. Elég nehéz elképzelni egy olyan életet, amikor az izmaink működnek és mégsem tudunk megállni a lábunkon, mert a testünket nem érezzük. Ez nem egy bénult állapot, hisz tudjuk mozgatni a lábunkat, de olyan, mintha idegen testrészként lennének alattunk.

Szabad fájdalommal mozogni?

A sérülések és balesetek elkerülhetetlenek, akár érzünk fájdalmat, akár nem, szerencsére a testünk képes regenerálódni, sérüléstől függően hosszabb vagy rövidebb idő alatt. De mit csináljunk a felépülés alatt? Folytathatjuk az edzést, ha még fájdalmaink van? Vagy mozoghatunk egyáltalán? Hogyan tudjuk testünk öngyógyító képességét támogatni? A hagyományos orvoslás szerint a pihentetés a legjobb megoldás, míg a sportolók a „kutyaharapást szőrével” receptet részesítik előnyben. Most én is beállok a sorba és a tudományt mankóként használva, megírom a saját álláspontom. A válasz nagyon összetett, sok a kivétel és az egyedi eset, azonban megpróbálom átadni a téma mindenkire vonatkoztatható esszenciáját.

Terapeutaként korábban egyetlen cél vezérelt, megszabadítani a pácienseimet a fájdalomtól, elkerülni, nem venni tudomást róla. Ahogy azonban kezdtem megismerni a fájdalom és a mozgás kapcsolatát, úgy kezdett kikristályosodni az egészséges középút.

Hogy viselkedik fájdalom esetén az agyunk?

Agyi képalkotó vizsgálatokkal igazolták, hogy a sérülést követően a mozgást koordináló agyi területek aktivitása csökken. Ez nagyon hasznos, hogy megakadályozzon minket például abban, hogy bokaficam után maratont fussunk, hisz az veszélyes következményekkel járna. Az agyunk, ha beszélni tudna így szólna: „Most veszélyben vagy, kérlek ne fuss tovább, mert bajod történik“. Ezt az üzenetet fájdalom és duzzanat formájában adja tudtunkra.

Az Oxford Egyetem kutatói viszont azt is megfigyelték egy friss kutatásban (3), hogy a krónikus szakaszban, ha a fájdalom nem szűnik meg, akkor ugyanezen agyterületek aktivitása fokozódik, hogy új lehetőségeket találjon, új mozgásmintát alakítson ki és mindeközben az agyunk ezt üzeni „Még mindig veszélyben vagy, de mivel több időre van szükséged a gyógyuláshoz, ezért keress új módot a mozgásra”. Ez az üzenet a kompenzáló mozgásokban vagy a leegyszerűsített mozdulatokban nyilvánul meg.

A sérüléssel szembeni protektív, elkerülő stratégiák nagyon adaptívak a maguk idejében. Viszont ha a sérülés a normális felépülési időn túl gyógyul, és a fájdalom krónikussá válik, paradox módon a mozgás elkerülése a fájdalom és a korlátozottság fokozódásához vezet – és máris a krónikus fájdalom kialakulása felé haladunk. (4)
A félelem-elkerülés modell tökéletesen illusztrálja az ismertetett ördögi kört és máris megértjük, hogy miért olyan szoros az összefüggés a szorongás és a tartós fájdalom között. Ebbe a körbe könnyedén beleterelhet bennünket akár a média, akár egy félelemkeltő tanács, például, hogy ne fuss, mert sérved lesz, vagy akár egy pozitív MR-lelet ami után az orvos azt mondja, az ön gerince olyan, mint egy nyolcvanévesé.

Az állatok tudják hogyan kell kilépni a félelem-elkerülés modellből

Látjuk, hogy az agyunknak van B-terve, ha testünket fenyegetés éri, legyen az akut vagy krónikus fájdalom. A fájdalom és a mozgás közötti tökéletes egyensúlyt az állatvilágban figyelhetjük meg. Ha egy állat lába megsérül, akkor nem használja, védi, nyalogatja. Viszont a lehető leghamarabb, még ha sántít is, elkezdi használni, hiszen a túlélése múlik ezen. Egyre bátrabban terheli, amíg teljesen vissza nem nyeri az összes funkciót. Mi, emberek, gyakran túlreagáljuk (katasztrofizáljuk) a fájdalmat. Azonnal rögzítjük a bokánkat, ha megrándult egy figyelmetlen mozdulat miatt. A Google doki tanácsa pedig, miszerint a helyes eljárás a „két hét rögzítés és ágynyugalom” tovább tapossa az utat a félelem-elkerülés modell ördögi körébe.

Gregory Lehman, kanadai kutató a mozgástól való félelmet egy találó analógiával szemlélteti: „A derekunk érzékeny bizonyos mozdulatokra. A mozgás elkerülésének megvan a maga szerepe, de egy bizonyos ponton túl már nem segít. Olyan, mintha egész életedben egy sötét barlangban élnél, és amikor végre kijössz a napfényre, nem vagy rá felkészülve. Viszont, ha még több időt töltesz abban a barlangban, az sem fog felkészíteni rá.”

Ismerd meg a fájdalmat!

Bemutattam a mozgás elkerülésének következményeit, és érveltem amellett, hogy nem érdemes elkerülnünk a mozgást. Azonban nem tehetem meg, hogy ne tegyek említést a másik végletről, a túlzott erőltetéstől, arról, hogyha valaki teljes mértékben semmibe veszi a fájdalmat. Ebbe a hibába esnek sokszor a sportolók, az elhivatottak, a túlmotiváltak. Előszeretettel hangoztatják, hogy No pain, no gain, azaz nincs nyereség, fájdalom nélkül, elsősorban az edzéshez való hozzáállásukat tükrözi a mottó. Eszerint minél keményebben hajtod magadat, annál nagyobb lesz a fejlődés. Ez bizonyos mértékig igaz, csak sajnos néha a sérülésből való felépülésnél is ezt a módszert követik. Úgy vélem, hogy a megfelelőbb mondás a következő lenne: Ismerd meg a fájdalmat, ismerd meg a nyereséget. Vagyis ha megértjük, hogy mit üzen a testünk, akkor tudjuk feszegetni a határainkat anélkül, hogy a sérülést kockáztatnánk.

De hogyan üzen a testünk: a mozgás hármas szabálya

Mivel nem tud postagalambot küldeni vagy e-mailt írni, ezért fájdalom, duzzanat, sántítás formájában adja tudtunkra, ha valami nem tetszik neki. Az ínsérülések anyja Jill Cook, a bűvös hármast említi a leggyakoribb túlterheléses sérülések, a tendinopátiák – ide tartozik a teniszkönyök, combhajlító tendinopáthia, futótérd, ITB szindróma stb — kezelésénél.

Ha veszünk egy tízes skálát, ahol a 0 azt jelenti, hogy nincs fájdalom, a 9-10 pedig pokoli fájdalmat jelent, mikor már erős fájdalomcsillapító után esedezünk, akkor abban az esetben szabad fájdalommal sportolni, ha annak intenzitása nem haladja meg a 3-as erősséget, azaz egy mérsékelt fájdalmat, amely intenzívebb egy erős feszülésnél.

„Nekem sosem fáj edzés közben, csak utána”

Ez az érzet, ez a viselkedés nagyon gyakori egyes kötőszöveti sérüléseknél. Ezért a hármas számot három kritikus időben kell megfigyelnünk.

1. Edzés során
2. Edzés után
3. Edzés másnapján

Amennyiben a három megfigyelt időpont egyikében sem haladtuk meg a hármas intenzitást, akkor az adott terhelhetőség nem káros a testünknek. Viszont ha az edzést követő napon fokozódik a fájdalom, akkor az agyunk azt üzeni, hogy „a tegnapi edzés jól esett, de egy kicsit sok volt, kérlek vegyél vissza”

A kivétel erősíti a szabályt, de itt nincs kivétel

Ez egy általánosító elmélet, nem tértem ki külön a gyulladásos betegségekre, egyéb nem-mozgásszervi kórképekre, viszont a hármas szabály használatával nem okozunk kárt testünknek, bármilyen kórképet is nézünk. Sok esetben a mozgás, még ha fájdalommal is jár, segíthet annak mérséklésében és ezzel el is kerülhetjük a krónikus fájdalom kialakulását. (5)

Ez alól még a derékfájdalom sem kivétel

A fájdalom katasztrofizálása, a mozgástól való félelem (kineziofóbia) talán a krónikus derékfájással küzdők körében a leggyakoribb. (6) Félnek a futástól, mert elkopnak a csigolyáik, nem mernek előrehajolni mert kiszakad a gerincsérvük, és még sorolhatnám a tudományosan megdőlt irreális félelmeket generáló ártalmatlan mozgásokat.

Egy gerincsérves páciensem kedvenc sportja a futás volt, ott vezette le a napi feszültséget. Ilyen szeretettel senkit nem hallottam a futásról beszélni korábban, és nagy bánatára eltiltották szeretett sportjától. Neki azt mondtam, hogy sok esetben tényleg nem tesz jót a derékfájdalomnak a futás, de ez nagyon hamar kiderül, hogy jót tesz-e vagy sem. Viszont vannak olyan derékpanaszok, amelyeknek éppen a legjobb gyógyszere lehet. Mi lenne, ha tennénk egy próbát, és figyelnénk a tested üzenetét? Megkértem, hogy aznap este próbáljon futni egy kilométert, és ha futás közben vagy másnap a szubjektív fájdalomérzete magasabb, mint a fentebb említett hármas, akkor legalább tudjuk, hogy valóban nem jó, majd megkérdeztem tőle, hogy szerinte megér-e ez egy próbát. Megért.

A felépülés során gyakran halljuk a fejünkben a félelem hangját, olyan káros gondolatok formájában, mint például „lehet, hogy ez túl korai” vagy „most biztosan nagy baj lesz” vagy „el fog szakadni”. De ne feledjük, hogy az agyunk tudtunkra adja, és üzen nekünk – fájdalom, feszülés formájában – ha túl sok, vagy káros, amit teszünk.

Összegezve

Tényezők, amelyek befolyásolhatják a mozgásra vonatkozó döntésünket, ha fájdalmaink vannak:

1. Hiedelmek: Az, hogy mit gondol a fájdalomról, nagyon nagy hatással lehet a gyógyulására. Ha segítő hiedelmei vannak (például, hogy némi fájdalom a gyógyulás része, és nem jelent nagyobb károsodást; biztonságosan mozoghat), akkor kisebb valószínűséggel alakul ki krónikus fájdalom. Ha hátráltató elképzelései vannak (a fájdalom egyenlő a kárral; nagyobb kárt okozok), akkor a felépülése valószínűleg lassabb lesz.
2. Az egészségügyi szakemberek szintén befolyásolhatják a gyógyulást úgy negatív, mint pozitív irányban. Az orvosok, gyógytornászok következetes tanácsa az, hogy kezdjen el mozogni és edzeni ésszerű ütemben. Ha világos utasításokkal látják el, ez a legjobb tanácsok közé tartozik, amit kaphat.
3. A katasztrofizálás (a legrosszabbra gondolni) olyan fájdalomra adott negatív gondolatok (kogníciók) és hangulati (depresszió/szorongás) reakciók, amelyekkel hajlamosak vagyunk felnagyítani a fájdalom valós veszélyét. Ilyen esetben segíthetnek a mindfullnes, a relaxációs és a meditációs gyakorlatok.
4. Félelem a fájdalomtól. Lehet, hogy azért nem mozog, mert fél, hogy még nagyobb kárt okoz. Ne feledje, a felépülés során a fájdalom normális reakció. Ha bizonytalan a terhelési szint meghatározásával, akkor kérjen szakmai tanácsot.

Források:

1. Minde, J., Toolanen, G., Andersson, T., Nennesmo, I., Remahl, I. N., Svensson, O., & Solders, G. (2004). Familial insensitivity to pain (HSAN V) and a mutation in the NGFB gene. A neurophysiological and pathological study. Muscle & Nerve, 30(6), 752–760.
2. Könyv: Book: Butler, D. S., Moseley, G. L., & Sunyata. (2003). Explain pain (p. 19). Australia: Noigroup
3. Könyv: Sacks, O. (1998). The man who mistook his wife for a hat: And other clinical tales. New York, NY: Simon & Schuster.
4. https://nobaproject.com/modules/touch-and-pain
5. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25609242/
6. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/18030457/
7. Toward a Transformed Understanding: From Pain and Movement to Pain With Movement (nih.gov)
8. Manual handling of patients: role of kinesiophobia and catastrophizing in health workers with chronic low back pain – European Journal of Physical and Rehabilitation Medicine 2020 June;56(3):307-12 – Minerva Medica – Journals

Fotók: Sherlock Rehab

Címlap fotó: pixabay.com